Szombaton Veszprémben jártunk, megnéztük az Egry József-kiállítást (már csak pár napig van nyitva, melegen ajánlom mindenkinek). Utána sétáltunk egyet a belvárosban és a várban, eljutottunk az érsekség épületéhez is, ahol az egyházi birtok borait árulják. Két rajnait hoztunk haza.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kirándulás/utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kirándulás/utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
Acélváros
Kamillát pálinkás rendezvényre hívták Miskolcra, még tavasszal. Miközben ő kóstolgatott, én sétáltam egyet.
Az oroszok megszállták San Marinót - a kemence rejtélye
Pici gyerekként jártam egyszer San Marinóban. Nem sok maradt meg róla, néhány képeslapra emlékszem a jellegzetes toronnyal, a szüleim ékszervásárlására és a német turisták áradatára.
Pár óra séta erejéig visszatértünk San Marinóba és mindenhol orosz feliratokba botlottunk.
Pár óra séta erejéig visszatértünk San Marinóba és mindenhol orosz feliratokba botlottunk.
Mediawave - apró örömök a Monostori Erődben
Idén Komáromban rendezték a Mediawave Fesztivált. Andrea, Dóra és Balázs kora délután Révkomáromban (Komarno) sétáltak egyet, míg én a Duna-parton leskelődtem, majd körülnéztem az álmos, vonzó vendéglátóhelyekkel nem telezsúfolt városban.
Strandolás Dunabogdányban (és a Határcsárda)
Talán túlzás 40 kilométert autózni egy dunai fürdőzésért, de néha rászánjuk magunkat, mint legutóbb múlt csütörtökön is. A bogdányi strand alacsony (Budapestnél 250 cm alatt) vízállásnál kiváló hely, engem legalábbis erősen mulattat, hogy folyással szembefordulva a helybenmaradáshoz is eléggé tempózni kell. A víz meglehetősen tiszta, bár ezt nyilván hiába mondom a fertőzésektől permanensen rettegőknek.
A strandhoz vezető utcácskában található vállalható étterem (Forgó), de inkább a leányfalui kompnál található Határcsárdában vacsoráztunk.
A strandhoz vezető utcácskában található vállalható étterem (Forgó), de inkább a leányfalui kompnál található Határcsárdában vacsoráztunk.
Hóvirágzás Alcsútdobozon
Tegnapelőtt az alcsúti arborétumban jártunk. Állítólag itt található az ország legnagyobb hóvirágmezője.
Aki siet, még elcsípheti a gyönyörű látványt.
Aki siet, még elcsípheti a gyönyörű látványt.
Kemenceavatás
Augusztus 20-át kivételesen nem Budapesten töltöttük Kamillával, Pali barátunk hívására Hevesvezekénybe utaztunk kerti partira. Az apropót az új kemence felavatása jelentette.
Utóbb megtudtam a komáromi Kenyérmúzeumban, ez a típus a vasúti kemence
Mivel picivel előbb érkeztünk a vendégseregnél, felötlött bennem a pecázás gondolata a közeli Kiskörén, a vízerőműnél. Itt sok évvel ezelőtt, talán a tiszai ciánszennyezés évében (2000) horgásztam utoljára. Akkor nyáron a szennyezést túlélt halak fantasztikus tömegben gyűltek össze az erőmű alatt, rengeteg orvhorgászt is vonzva. Engem a gazemberek tömege és ténykedésük, vagyis a harcsák oldalba akasztgatása pár alkalom után elriasztott, inkább a vasúti hídnál próbálkoztam. Később hallottam, a szolnoki kommandósokkal megerősített rendőrök több ütközetben megtisztították a terepet a rabsicoktól. A dolgok "természetesen" a hazánkban szokott forgatókönyv szerint alakultak, a horgászok elől elzárt területet kiterjesztették, így a legjobb részeken pillanatnyilag szabályos módszerekkel is tilos a horgászat.
Madársereglet - szürkegémek, sirályok és egy kócsag a nekünk tiltott zónában
Idén a folyók vízállása egész nyáron extrém magas volt a rengeteg csapadék miatt. Ilyenkor a kávészínű vízben az általam kedvelt rablóhalazó módszer, a műcsalis pergetés kevéssé működik. Nem is raboltak a balinok, kizárólag a tiltott területen. Így a pergetőbot a tokban maradt, viszont közel lopakodtunk a lezárt részhez. A turbinákon átömlő, forgó-burványló víz rendkívüli oxigéndús, az apróhalak nagy tömegben ficánkolnak a felszín közelében. A vízimadarak nem sokat erőlködnek, elég odaállniuk a ferde betonfal szélére és hopp, máris kikaphatnak a vízből egy-egy ízletes küszt. Sajna, komolyabb gép és teleobjektív nem volt nálunk, de így is nagy élményt jelentett a gémek és kócsagok viszonylagos közelsége.
Ő engedett legközelebb (szürkegém)
Mire visszamentünk, már javában folyt a sütögetés és evészet. Kenyérlángos és többféle hús sült a kemencében, olasz barátaink pedig pizzával kedveskedtek a vendégeknek. Ilyen jó pizza még biztos nem készült Vezekényben és környékén, Pali helyi ismerősei pedig el voltak ájulva, hogy originális olasz pizzasütő mestereket is invitáltak a házigazdák a bulira. Ez persze nem így volt, ravennai faiskolás barátunk a feleségével és egy másik házaspárral némi üzleteléssel összekapcsolt egy hetes pihenésre érkezett Magyarországra. A pizza ezúttal verte minőségben a kenyérlángost, a négy olasz vagy két órán keresztül folyamatosan gyártotta őket, míg az egybegyűltek eszegettek és szórakoztak.
Akcióban a talján pizzasütő különítmény
A kemence ideális hőfokának fenntartását még gyakorolni kell
Volt zene és tánc, jókedvem emelkedtével életemben először karaokével is megpróbálkoztam. Valamelyik Máté Péter dalt és a Ciao, Marinát sikerült nagyjából előadnom döbbenetes muzikalitásommal...
Házigazdánk szaxofont ragadott
A lehűvösödő éjszakában éjféltájt indulunk haza.
Utóbb megtudtam a komáromi Kenyérmúzeumban, ez a típus a vasúti kemence
Mivel picivel előbb érkeztünk a vendégseregnél, felötlött bennem a pecázás gondolata a közeli Kiskörén, a vízerőműnél. Itt sok évvel ezelőtt, talán a tiszai ciánszennyezés évében (2000) horgásztam utoljára. Akkor nyáron a szennyezést túlélt halak fantasztikus tömegben gyűltek össze az erőmű alatt, rengeteg orvhorgászt is vonzva. Engem a gazemberek tömege és ténykedésük, vagyis a harcsák oldalba akasztgatása pár alkalom után elriasztott, inkább a vasúti hídnál próbálkoztam. Később hallottam, a szolnoki kommandósokkal megerősített rendőrök több ütközetben megtisztították a terepet a rabsicoktól. A dolgok "természetesen" a hazánkban szokott forgatókönyv szerint alakultak, a horgászok elől elzárt területet kiterjesztették, így a legjobb részeken pillanatnyilag szabályos módszerekkel is tilos a horgászat.
Madársereglet - szürkegémek, sirályok és egy kócsag a nekünk tiltott zónában
Idén a folyók vízállása egész nyáron extrém magas volt a rengeteg csapadék miatt. Ilyenkor a kávészínű vízben az általam kedvelt rablóhalazó módszer, a műcsalis pergetés kevéssé működik. Nem is raboltak a balinok, kizárólag a tiltott területen. Így a pergetőbot a tokban maradt, viszont közel lopakodtunk a lezárt részhez. A turbinákon átömlő, forgó-burványló víz rendkívüli oxigéndús, az apróhalak nagy tömegben ficánkolnak a felszín közelében. A vízimadarak nem sokat erőlködnek, elég odaállniuk a ferde betonfal szélére és hopp, máris kikaphatnak a vízből egy-egy ízletes küszt. Sajna, komolyabb gép és teleobjektív nem volt nálunk, de így is nagy élményt jelentett a gémek és kócsagok viszonylagos közelsége.
Ő engedett legközelebb (szürkegém)
Mire visszamentünk, már javában folyt a sütögetés és evészet. Kenyérlángos és többféle hús sült a kemencében, olasz barátaink pedig pizzával kedveskedtek a vendégeknek. Ilyen jó pizza még biztos nem készült Vezekényben és környékén, Pali helyi ismerősei pedig el voltak ájulva, hogy originális olasz pizzasütő mestereket is invitáltak a házigazdák a bulira. Ez persze nem így volt, ravennai faiskolás barátunk a feleségével és egy másik házaspárral némi üzleteléssel összekapcsolt egy hetes pihenésre érkezett Magyarországra. A pizza ezúttal verte minőségben a kenyérlángost, a négy olasz vagy két órán keresztül folyamatosan gyártotta őket, míg az egybegyűltek eszegettek és szórakoztak.
Akcióban a talján pizzasütő különítmény
A kemence ideális hőfokának fenntartását még gyakorolni kell
Volt zene és tánc, jókedvem emelkedtével életemben először karaokével is megpróbálkoztam. Valamelyik Máté Péter dalt és a Ciao, Marinát sikerült nagyjából előadnom döbbenetes muzikalitásommal...
Házigazdánk szaxofont ragadott
A lehűvösödő éjszakában éjféltájt indulunk haza.
I. Nemzeti Gulyás Nap - Debrecen
Augusztus utolsó szombatján Noszvajból Debrecenbe autóztunk tovább, az első Nemzeti Gulyás Napra. Útközben közel 20 db egerészölyvet sikerült megszámolnunk Kamillával, viszont a súlyos sötét felhőkből enyhén esni kezdett az eső és hűvös szél fújt. Az időjárás a Tiszántúlon nem fogadta kegyeibe Csíki Sándor kezdeményezését, így a debreceni szervezők által remélt vendégtömeg elmaradt.
Picit bolyongtunk a főtér környékén a Gusta Bistrót keresve, az első két étterem ételeit (Divinus Hotel: gulyásnyárs és Viktória Étterem: kapros töltött káposzta) sajnos lekéstük, az eső viszont szerencsére elállt.
A Hunguest Hotel Aqua-Sol csapata igazi csúcsgasztronómiai bemutatót tartott, sok elemből álló fogásuk (bélszín borecetzselével, tárkonyhabbal és kolbászos-hagymás kenyérrel) elemeit részben helyben készítették. Ők használták ki legjobban az esemény marketing értékét, a szakácsok mellett egy "szóvivő" is érkezett Hajdúszoboszlóról, aki az ekkorra már szépen megszaporodott érdeklődőknek elmagyarázta az étel egyes alkatrészeinek mibenlétét és technológiáját.
A Pálma Pub szakácsai jóval egyszerűbb, de nagyon finom készételt (arab gulyás kurkumás jázminrizzsel) kóstoltattak.
Zárásként a házigazda Gusta Bistro legénysége következett háromféle étellel (harcsaderék fokhagymás tejfölhabbal, túróscsusza-derelyével, baconchipsszel; citromos mangalicakolbász füstöltpaprika mártással, kacsazsírban sült burgonyával; lassan sült malaccsászár kolbászos-paprikás burgonyával, füstölt tyúktojással). Mi közben az éttermen belül is meggyőződtünk a Gusta kitűnő konyhájáról...
A sötétedés közeledtével a vendégek megritkultak, a szakácsok pedig megkóstolták egymás alkotásait és beszélgetésbe merültek. Elköszöntünk a debreceni szervezkedés egyik motorjától, Kiss Gyulától (Hejszakácsok.hu) és a Gusta séfjétől, Gyöngyösi Jánostól. Talán jövőre is találkozunk, remélhetőleg akkor már az időjárás is támogatja majd ezt a példamutató szakmai összefogásban megvalósított rendezvényt.
Ördögkatlan
Gábor barátom invitálására múlt héten pár napot Pécsen töltöttem. Az Ördögkatlan Fesztivált harmadszor rendezték meg a Nagyharsány-Kisharsány-Palkonya háromszögben.
Forrás: www.ordogkatlan.hu
Péntek este Kisharsányba autóztunk először. Rutkai Bori és a Specko Jedno játszótéri zenélésének első harmadáról lemaradtunk. A pizsamára hajazó fellépőruhájában kissé (khmmm) előnytelenül mutató Borit láttam már jobb formában, megújult-felforgatott zenekarát se éreztem túl meggyőzőnek, de azért jól szórakoztunk. Utána nagyot sétáltunk a Vylyan Terasz nevű helyszínt keresve, amiről kiderült, elég messze van, így letettünk róla, hogy a játszótéri büfékben kaphatónál jobb borokat keressünk. Közben derekasan befelhősödött, a távolban folyamatos lett a villámlás, de az eső csak Ian Siegal szólókoncertjének közepe táján kezdett esni. Akkor se annyira, hogy elviselhetetlen lett volna a nyáresti melegben, így a színpad széléhez gyűlve kb. ötvenen végighallgattuk a bluesokat figyelemre méltó tehetséggel játszó gitáros-énekest.
Nagyharsányban még volt érdekes program, éjjel a focipályán felállított főszínpadon lépett fel a Budapest Bár. Ezt a formációt még sose hallottuk, az eső is elállt, így átgurultunk Nagyharsányba. Érdemes volt, Farkas Róbert csapata a pesti sztárénekesekkel (Kiss Tibor, Frenk, Ferenczi György, Németh Juci, Rutkai Bori) és néhány hangszeressel (pl. Szakcsi Lakatos Béla) kiegészítve fantasztikus lelkesedéssel játszotta a régi slágereket. Frenket csak lemezről hallottam eddig, repedtfazék-hangja élőben kissé meglepett, viszont remekül dobolt. Németh Juci nagyon él az ilyen dalokban, Rutkai Borinál pedig feltűnt, hogy vendégművészként összefogottabb produkcióra is képes, mint saját, bolondo(zó)s projektjei élén. Kiss Tibi és Ferenczi Gyuri jók voltak, mint mindig, a zenei alapokat pedig virtuóz módon szolgáltatta a három Farkas és Ökrös Károly. A koncert a zenészek jókedvének köszönhetően maratoni hosszúságúra nyúlt, 2 óra után értünk vissza Pécsre. Még befejeztem Dennis Lehane rettenetes krimijét, lehetett talán 4 is, mire elaludtam.
Sportosan majdnem délig szunyáltunk, aztán némi ejtőzés és kajálás után újra Nagyharsányba indultunk Gáborral. Itt megnéztük Cseh Tamás rajzait, majd a Narancsliget nevű helyszínen vártuk Másik Jánost és Rock Inside formációját. Másikból és együtteséből (Hudák Zsófi, Takano Kaori, Kovács Norbert) hiányzott az erő és/vagy a lelkesedés. Meg hiányzott egy gitár is, aminek dallamait a billentyűs igyekezett eljátszani, így viszont egy zongora hiányzott... A Kex borzongató klasszikusát (Zöld-sárga) leszámítva a régi dalok nem ütöttek, a közönség a koncert végére felére fogyatkozott.
Mi kitartottunk, aztán átmentünk a Szársomlyó hegy oldalában található Szoborparkba. Ezen a gyönyörű helyszínen elvileg a fesztivál egyik fő programja várt, a Cseh Tamás emlékest, sok előadóval, akik fejenként 2-3 - többnyire Cseh Tamás - dalt játszottak, valamint fellépett - ki tudja, miért - Berecz András mesemondó. Sajnos, némelyik előadónál nem volt egyértelmű, az énekes emlékét éltetni avagy meggyalázni érkezett-e. Gondolom, nem kötelező emlékesteken részt venni, de ha már ilyet tesz valaki, illene megtanulni annak a pár dalnak a szövegét. Ellentétben pl. a Singas Project náthásnak és excentrikusnak, viszont nem tehetségtelennek tűnő énekesnőjével. A fellépők között Másik János volt Cseh Tamás egyetlen zenei társa. Ő a korábban már hallott, kissé unott módon énekelt el két olyan dalt, amiket két kilométerrel odébb is játszott már. Azért voltak, akik komolyan vették az alkalmat, pl. dicséret illeti a Makámot, akiket az utolsó nagy átalakulás óta most hallottam először igazán jónak, és lelkes volt Takáts Eszter és a kaposvári csapat is. A legjobb pedig maga Cseh Tamás volt, egy utolsó időkben adott, pulai koncertről készült megrázó bejátszásban.
A program a meghirdetettnél tovább tartott, nekünk választani kellett a Babazula nevű török zenekar (Kisharsány) és a Ghymes (Nagyharsány, focipálya) között. Az utóbbit választottuk, pechünkre. Ritka az olyan koncert, ahol semmi se jó, igaz, az első feléről lemaradtunk. A Ghymest eddig csak felvételről láttam-hallottam, ennél jóval többet vártam tőlük. A hangosítás rettenetes volt, minden hangszer külön és az egész egyaránt borzalmasan szólt, visszhangosan csengett-bongott. Az együttes sokak által méltatott tehetségét a Smaragdváros néhány részletét leszámítva semmi se mutatta meg, elég gyorsan le is tudták a dolgot, pici ráadással. Közben az előző estéhez hasonlóan szerettem volna enni egy csülkös bablevest, de bánatomra pacalt mértek helyette a villányi Fülemüle Csárda standjánál, így maradt a kihűlt kürtőskalács...
Vasárnap a kései kelés után már nem fesztiváloztunk, Gábor és Juca ebédelni indultak, én pedig megnéztem Pécs felújított belvárosát és a Csontváry múzeumot. A képek lenyűgöztek, az kevésbé, hogy a teremőrök mintha nem tudnák, mit is kellene - jobban - őrizniük. A nagy melegben elég sokat ténferegtem a belvárosban, közben ettem egy somlóit a Virág Cukrászdában (teljesen jó lett volna, ha nem adnak hozzá maréknyi borotvahabot), majd további középkategóriás sütiket a Mecsek Cukrászdában. Az utóbbi teraszán édesdeden elszundítottam, majd átadtam az asztalt egy négyfős társaságnak, akik óvatosan próbálták kimenteni az üres székeket az asztalomtól.
Estefelé alaposabban is megéheztem, hosszan hezitáltam a Király utcában, hová üljek be. Végül a pécsi legjobbnak kikiáltott étterem (Enoteca Corso) gyakorlatilag üres terasza helyett a Bellagiót választottam. Ez nagyon kellemes hely, minden igényes, az árak korrektek, a konyhán még lehetne picit javítani - ha futólagos élményeim mérvadóak. A fokhagymakrémleves túl sós volt, ellenben ilyen precízen megpirított kenyérkockácskákat eddig alig láttam. A tejfölös alapú pizzám tésztája kissé vastagra és sületlenre sikerült, viszont egészen fantasztikus házi pizzaszószt szervíroztak mellé. Az étterem beltere csinos, a felszolgálók kedvesek, egyszer majd a komolyabb ételeket is kipróbáljuk a kissé eklektikus (mediterrán-japán) étlapról.
Hazafelé jó lett volna kézbe venni az új, négyrészes "kézműves" Gampel pergetőbotot, de a Duna áradt, én meg ellustultam. Hasznos lett volna meglátogatni Palkonyán egy gazembert is, aki már négy éve tartozik a cégemnek majd' százezer forinttal, de nem akartam a pozitív élményeket ezzel befelhőzni...
Forrás: www.ordogkatlan.hu
Péntek este Kisharsányba autóztunk először. Rutkai Bori és a Specko Jedno játszótéri zenélésének első harmadáról lemaradtunk. A pizsamára hajazó fellépőruhájában kissé (khmmm) előnytelenül mutató Borit láttam már jobb formában, megújult-felforgatott zenekarát se éreztem túl meggyőzőnek, de azért jól szórakoztunk. Utána nagyot sétáltunk a Vylyan Terasz nevű helyszínt keresve, amiről kiderült, elég messze van, így letettünk róla, hogy a játszótéri büfékben kaphatónál jobb borokat keressünk. Közben derekasan befelhősödött, a távolban folyamatos lett a villámlás, de az eső csak Ian Siegal szólókoncertjének közepe táján kezdett esni. Akkor se annyira, hogy elviselhetetlen lett volna a nyáresti melegben, így a színpad széléhez gyűlve kb. ötvenen végighallgattuk a bluesokat figyelemre méltó tehetséggel játszó gitáros-énekest.
Nagyharsányban még volt érdekes program, éjjel a focipályán felállított főszínpadon lépett fel a Budapest Bár. Ezt a formációt még sose hallottuk, az eső is elállt, így átgurultunk Nagyharsányba. Érdemes volt, Farkas Róbert csapata a pesti sztárénekesekkel (Kiss Tibor, Frenk, Ferenczi György, Németh Juci, Rutkai Bori) és néhány hangszeressel (pl. Szakcsi Lakatos Béla) kiegészítve fantasztikus lelkesedéssel játszotta a régi slágereket. Frenket csak lemezről hallottam eddig, repedtfazék-hangja élőben kissé meglepett, viszont remekül dobolt. Németh Juci nagyon él az ilyen dalokban, Rutkai Borinál pedig feltűnt, hogy vendégművészként összefogottabb produkcióra is képes, mint saját, bolondo(zó)s projektjei élén. Kiss Tibi és Ferenczi Gyuri jók voltak, mint mindig, a zenei alapokat pedig virtuóz módon szolgáltatta a három Farkas és Ökrös Károly. A koncert a zenészek jókedvének köszönhetően maratoni hosszúságúra nyúlt, 2 óra után értünk vissza Pécsre. Még befejeztem Dennis Lehane rettenetes krimijét, lehetett talán 4 is, mire elaludtam.
Sportosan majdnem délig szunyáltunk, aztán némi ejtőzés és kajálás után újra Nagyharsányba indultunk Gáborral. Itt megnéztük Cseh Tamás rajzait, majd a Narancsliget nevű helyszínen vártuk Másik Jánost és Rock Inside formációját. Másikból és együtteséből (Hudák Zsófi, Takano Kaori, Kovács Norbert) hiányzott az erő és/vagy a lelkesedés. Meg hiányzott egy gitár is, aminek dallamait a billentyűs igyekezett eljátszani, így viszont egy zongora hiányzott... A Kex borzongató klasszikusát (Zöld-sárga) leszámítva a régi dalok nem ütöttek, a közönség a koncert végére felére fogyatkozott.
Mi kitartottunk, aztán átmentünk a Szársomlyó hegy oldalában található Szoborparkba. Ezen a gyönyörű helyszínen elvileg a fesztivál egyik fő programja várt, a Cseh Tamás emlékest, sok előadóval, akik fejenként 2-3 - többnyire Cseh Tamás - dalt játszottak, valamint fellépett - ki tudja, miért - Berecz András mesemondó. Sajnos, némelyik előadónál nem volt egyértelmű, az énekes emlékét éltetni avagy meggyalázni érkezett-e. Gondolom, nem kötelező emlékesteken részt venni, de ha már ilyet tesz valaki, illene megtanulni annak a pár dalnak a szövegét. Ellentétben pl. a Singas Project náthásnak és excentrikusnak, viszont nem tehetségtelennek tűnő énekesnőjével. A fellépők között Másik János volt Cseh Tamás egyetlen zenei társa. Ő a korábban már hallott, kissé unott módon énekelt el két olyan dalt, amiket két kilométerrel odébb is játszott már. Azért voltak, akik komolyan vették az alkalmat, pl. dicséret illeti a Makámot, akiket az utolsó nagy átalakulás óta most hallottam először igazán jónak, és lelkes volt Takáts Eszter és a kaposvári csapat is. A legjobb pedig maga Cseh Tamás volt, egy utolsó időkben adott, pulai koncertről készült megrázó bejátszásban.
A program a meghirdetettnél tovább tartott, nekünk választani kellett a Babazula nevű török zenekar (Kisharsány) és a Ghymes (Nagyharsány, focipálya) között. Az utóbbit választottuk, pechünkre. Ritka az olyan koncert, ahol semmi se jó, igaz, az első feléről lemaradtunk. A Ghymest eddig csak felvételről láttam-hallottam, ennél jóval többet vártam tőlük. A hangosítás rettenetes volt, minden hangszer külön és az egész egyaránt borzalmasan szólt, visszhangosan csengett-bongott. Az együttes sokak által méltatott tehetségét a Smaragdváros néhány részletét leszámítva semmi se mutatta meg, elég gyorsan le is tudták a dolgot, pici ráadással. Közben az előző estéhez hasonlóan szerettem volna enni egy csülkös bablevest, de bánatomra pacalt mértek helyette a villányi Fülemüle Csárda standjánál, így maradt a kihűlt kürtőskalács...
Vasárnap a kései kelés után már nem fesztiváloztunk, Gábor és Juca ebédelni indultak, én pedig megnéztem Pécs felújított belvárosát és a Csontváry múzeumot. A képek lenyűgöztek, az kevésbé, hogy a teremőrök mintha nem tudnák, mit is kellene - jobban - őrizniük. A nagy melegben elég sokat ténferegtem a belvárosban, közben ettem egy somlóit a Virág Cukrászdában (teljesen jó lett volna, ha nem adnak hozzá maréknyi borotvahabot), majd további középkategóriás sütiket a Mecsek Cukrászdában. Az utóbbi teraszán édesdeden elszundítottam, majd átadtam az asztalt egy négyfős társaságnak, akik óvatosan próbálták kimenteni az üres székeket az asztalomtól.
Estefelé alaposabban is megéheztem, hosszan hezitáltam a Király utcában, hová üljek be. Végül a pécsi legjobbnak kikiáltott étterem (Enoteca Corso) gyakorlatilag üres terasza helyett a Bellagiót választottam. Ez nagyon kellemes hely, minden igényes, az árak korrektek, a konyhán még lehetne picit javítani - ha futólagos élményeim mérvadóak. A fokhagymakrémleves túl sós volt, ellenben ilyen precízen megpirított kenyérkockácskákat eddig alig láttam. A tejfölös alapú pizzám tésztája kissé vastagra és sületlenre sikerült, viszont egészen fantasztikus házi pizzaszószt szervíroztak mellé. Az étterem beltere csinos, a felszolgálók kedvesek, egyszer majd a komolyabb ételeket is kipróbáljuk a kissé eklektikus (mediterrán-japán) étlapról.
Hazafelé jó lett volna kézbe venni az új, négyrészes "kézműves" Gampel pergetőbotot, de a Duna áradt, én meg ellustultam. Hasznos lett volna meglátogatni Palkonyán egy gazembert is, aki már négy éve tartozik a cégemnek majd' százezer forinttal, de nem akartam a pozitív élményeket ezzel befelhőzni...
Kőszeg (és a bándi Udvarház)
Jólesik ebben a rettentő melegben a tavaszra gondolni: pontosan 3 hónapja jártunk Kamillával Kőszegen, egy szőlészeti konferencián. Kőszeg - talán a hősi múlt miatt? - nagyobb városként él a fejemben. A helyszínen mindig elcsodálkozom, hogy erről szó sincs, ez egy kisváros, az érdekesebb részek félóra alatt bejárhatók. A magyar "prosperitás" jelei remekül láthatók, a belvárosban egymást érik a kiadó/eladó üzlethelyiségek, épületek.
Erdélyben
Néhány napot üzleti ügyben Székelyföldön töltöttünk. Az általános szegénységgel való szembesülés nyomasztónak bizonyult: nálunk gyerekkoromban voltak ilyenek az állapotok.
A gasztronómia területén nem sok jóval találkoztunk. A kevés jó egyike a székelyudvarhelyi Park Club pincére, Csilla volt. Kedvessége jócskán emelte a közepes ételek élvezeti értékét és feledtette a borzalmas borokat...
Kipróbáltunk néhány cukrászdát is, sajnos. Udvarhelyen pl. a város központjában van egy Alexander nevű intézmény. A sütemények többségének a látványa is riasztó, szemlátomást kizárólag több hétig szavatos ipari anyagokból készülnek. Volt egy biztatóbb kinézetű, kerek áfonyás tortácska, a tetején joghurtosnak tűnő krémmel. Bevállaltunk ketten egyet. Először - a nálam finnyásabb - Kamilla kóstolta meg. Kérdeztem: milyen? A válasz ennyi volt, elhúzott száj kíséretében: tragikus. Igaza volt.
Hazafelé azért találtam ehető sütit is, Tordán. Itt egy kávézóban összeszedtem a bátorságom és kértem a forró csoki mellé egy rétegzett valamit. Az édességén kívül semmi íze nem volt, de legalább frissen készült.
Végül találtunk színvonalas éttermet, már hazafelé tartva. A La Sosta kis toszkán szigetként terpeszkedik a Nagyváradról Aradra vezető borzalmas főút mellett. A pénzzel bőven eleresztett tulajdonos feltehetőleg olasz lehet, az ételek friss és rendes alapanyagokból készülnek, a kemencés pizza abszolút olasz szintű és iható román bort (!) is kínálnak. A desszertnek választott tiramisu picit necces volt, de ennyi bőven belefért az egyetlen igazán jó erdélyi [:)] ebédünkbe.
A gasztronómia területén nem sok jóval találkoztunk. A kevés jó egyike a székelyudvarhelyi Park Club pincére, Csilla volt. Kedvessége jócskán emelte a közepes ételek élvezeti értékét és feledtette a borzalmas borokat...
Kipróbáltunk néhány cukrászdát is, sajnos. Udvarhelyen pl. a város központjában van egy Alexander nevű intézmény. A sütemények többségének a látványa is riasztó, szemlátomást kizárólag több hétig szavatos ipari anyagokból készülnek. Volt egy biztatóbb kinézetű, kerek áfonyás tortácska, a tetején joghurtosnak tűnő krémmel. Bevállaltunk ketten egyet. Először - a nálam finnyásabb - Kamilla kóstolta meg. Kérdeztem: milyen? A válasz ennyi volt, elhúzott száj kíséretében: tragikus. Igaza volt.
Hazafelé azért találtam ehető sütit is, Tordán. Itt egy kávézóban összeszedtem a bátorságom és kértem a forró csoki mellé egy rétegzett valamit. Az édességén kívül semmi íze nem volt, de legalább frissen készült.
Végül találtunk színvonalas éttermet, már hazafelé tartva. A La Sosta kis toszkán szigetként terpeszkedik a Nagyváradról Aradra vezető borzalmas főút mellett. A pénzzel bőven eleresztett tulajdonos feltehetőleg olasz lehet, az ételek friss és rendes alapanyagokból készülnek, a kemencés pizza abszolút olasz szintű és iható román bort (!) is kínálnak. A desszertnek választott tiramisu picit necces volt, de ennyi bőven belefért az egyetlen igazán jó erdélyi [:)] ebédünkbe.
Maja
Maja négy éves, szőke és legalább fél tonna. Kedves, kíváncsi leányzó söröslóba oltva: tömzsi, nagyfejű és hatalmasak a patái. Ez annyiban előnyös, hogy nem törik el azonnal az ember lábujja, ha rálép - én is megúsztam a három taposást egyetlen véraláfutással.
Mindkettőnknek ez volt az első kétnapos lovastúrája, természetesen én izgultam jobban. Már másfél éve lovagolok, de csak egyszer hetente, plusz néhány szórványos különóra. Hogy bírom majd ki a fél napot nyeregben? És nem is volt olyan sok, nagyon élveztem az egész utat. Különösen Maja kíváncsisága és öröme tetszett, ahogy a fülét forgatta és mindent alaposan megnézett, néha meg is szagolt. Egy építkezés mellett hagyott betongyűrű keltette fel az érdeklődését, hátha talál benne egy kis abrakot…
Rákoscsaba Újtelepről, a Fecske Lovas Egyesülettől indultunk el kilencen, szitáló esőben és marha hidegben, persze a szél is fújt. Veresegyházra mentünk egy kerepesi megállóval, úgyhogy körülbelül 2-2 órát lovagoltunk egyszerre. Az éjszakai esőtől sok sár volt mindenfelé, még ott is csúszkáltak a lovak, ahol nem látszott veszélyesnek az út. Mondanom sem kell, Maja a csúszkálást is élvezte! Néha a meredekebb lejtőkön megállt kicsit és alaposan a lába elé nézett, meg gyanúsnak találta az utakat keresztező vízlevezető rácsokat is, de nem ijedt meg, kis hezitálás után átlépett rajtuk.
Egy ilyen fiatal és érdeklődő lovon ülni azzal járt persze, hogy az állandó nézelődéstől egyrészt folyton kígyózott alattam, másrészt gyakran megbotlott. Szerencsére sikerült elég lazán ülnöm, úgyhogy tudtam követni a mozgását és a fenekem sem fájdult meg. Csak a vállam egy kicsit, mert azt a busa fejét kellett tartani és megtámasztani, amikor botlott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
