Közeli helyeken - gátakon, köveken

Itt a süllőszezon, illetve nekem még nincs itt - ilyen rekord kisvíznél ritkán van szerencsém a Dunán, eddig nem is nagyon erőltettem a pergetést. Tavaly ősszel viszont fogogattam a fővárosban és környékén, ezekre az esetekre emlékszem most vissza (a szöveg és a fotók sorrendje között nincs egyértelmű kapcsolat).

Októberi nyár a Dunán

Beköszöntött végre (?) a tél, jólesik visszaemlékezni október második felének meleg napjaira, amikor farmer- vagy polárdzsekiben, illetve október 28-án egy szál pólóban dobáltam süllőre fővárosi helyeken, vagy Budapest közelében.

Tíz évvel később

Kedves olvasóim talán megbocsátják, hogy rég nem írtam semmit (örömmel láttam, hogy a látogatottság így sem esett nulla közelébe). Meleg volt a nyár második fele, sok kellemesebbet is lehetett csinálni. Mostantól újra lesznek bejegyzések... egy roppant keveseket érdeklő írással indítok.

A nálam is műveletlenebbek kedvéért megjegyzem, a cím A. Dumas egyik regényére utal, de itt és most nem Bragelonne vicomte kalandjairól lesz szó, hanem néhány balatonszárszói nádöbölről, és a hozzájuk fűződő viszonyomról.

A titkos hely

Minden horgásznak van(nak) kedvenc helye(i). Amikor egy ilyenen sok halat fog és mások ezt látják, legközelebb nem fér oda a sok kreatív vetélytárstól, akik aztán kifogják és/vagy elzavarják a halakat s emberünk mehet új kedvencet keresni. Pár ilyen tapasztalás után a kedvenc hely egyben titkossá is válik, csak akkor horgászik ott, ha senki nincs a közelben. Ha halat fog és elviszi, semmiképp se a kezében lógázva sétál el vele. Extrémebb esetben bárki közeledtére vagy néhány közeli ág reccsenésére azonnal befejezi a horgászatot és legalább 50 méterrel odébb veti be a horgot, esetleg úgy tesz, mintha csupán kutyát sétáltatna. Kutya nélkül.
A titkos hely annyira titkos, hogy még éjszakai fotót se publikálnak róla, tehát az alábbi fotó vagy 20 kilométerrel távolabb készült.
Tegnapelőtt a titkos helyen jártam. Olívzöld farmerdzseki volt rajtam. Ha valaki esetleg látott, nem én voltam az.

Az utolsó süllő a vörös ár előtt

Dunai horgászpályafutásom során rendre visszatér a gondolat: istenem, mennyi halat foghattam volna. Például 20 évvel ezelőtt, ha úgy tudtam volna horgászni, mint 10 évvel ezelőtt. Vagy 10 éve, ha úgy tudtam volna horgászni, mint ma.
Vannak viszont kivételes napok, amikor az idő síkja helyrebillen...

Déli szélben

Most a gasztronómiai témák iránt érdeklődő olvasók szíves elnézését kérem, horgászat következik. Lehet, hogy lesz rá példa a jövőben is, ez bizonytalan, mint maga a világ, és ebben a kérdésben én.

Operetthorgásszá váltam az utóbbi években, nemhogy hajnalban nem indulok sehová, gyakran a kora délután is kihívás. Sok oka van, a legfontosabb valószínűleg az, hogy egyre kevesebb a számomra kedves vizekben a hal, és egyre inkább sajnálom őket elvinni. Kicsi (méreten aluli) halakat sose vittem haza, jó 10 éve a nagyokat (pl. 3 kiló feletti süllő) is visszateszem, aztán az utóbbi években eljutottam oda, a kettő közötti tartomány is gond. Elvigyem vagy ne vigyem? Miért kell nekem megölni egy halat? Ez egy horgásznál már beteges állapot, lehetnék éppen vegetariánus is, de van egy bökkenő: szeretek halat enni. A másik bökkenő az, hogy a horgászat valahol zsákmányszerzés, legalábbis hozzátartozik a kissé primitív boldogság, hogy hazacipelem a halat és otthon örülnek neki. Nálam ez is bonyolult lett, mert nem haza cipelem, hiszen Kamilla nem örül neki; így a szüleimhez szoktam vinni, ha van mit.
A fent vázolt problémákra jó megoldás, ha nem fogok semmit, ilyenkor nem kell vívódni és hamar elmehetek vacsorálni egy jobb-rosszabb vendéglőbe...

István hala

Bő egy héttel ezelőtt levelet kaptam Kachnics Istvántól, az egykori séfemtől (Maligán). A "tárgy" mezőben ez szerepelt: "hali, itt a halam".