Az utolsó süllő a vörös ár előtt

Dunai horgászpályafutásom során rendre visszatér a gondolat: istenem, mennyi halat foghattam volna. Például 20 évvel ezelőtt, ha úgy tudtam volna horgászni, mint 10 évvel ezelőtt. Vagy 10 éve, ha úgy tudtam volna horgászni, mint ma.
Vannak viszont kivételes napok, amikor az idő síkja helyrebillen...

A nap már leszállt. A távoli híd fénye és zaja nem engedi, hogy kizárólag az éjszaka neszeire figyeljek. A gát végéhez közeledve mintha hallottam volna valamit. A lombok közül kibújva ismétlődik a hang, ami kétségtelenül felszíni süllőrablástól ered. Legalább kilós hal, morfondírozom, miközben alkalmas követ választok a táskám le- és kipakolásához. A zsinór végéről lekerül a twister, felkerül egy felszíni wobbler és közelebb óvakodom a gát végéhez. Újabb, tekintélyesebb placcsanás. Van ez másfél kiló is...
A fahalacska a rablás vélhető helyén túl landol. Húzom, semmi. Picit csalódott vagyok. Manapság és errefelé már ritka szituáció, hogy aránylag közelről, majdnem látott halra dobhatok, ilyenkor viszont gyakran elkapja elsőre. Hát, ez másodjára és harmadjára se kapja el. Biztos túl izgatottan, túl gyorsan húzom. Picit lassítok. A félúton levő, nagyobb kövekből és néha elakadt gallyakból álló, műcsalivesztő bucka környékén jár a műhal, amikor csendesen megállítja valami a wobblert. Semmi életjel, a buckából kiálló fára gondolok, nem is vágok be, csak enyhén megemelem a botot. Először csak tompa súlyt érzek, majd a további emelésre lassan bólint a bot. Hal fogott meg engem!
A botom gyorsan perecbe vált, viszont a süllő nem produkál látványos kirohanást, mint a pár éve itt fogott, kívülről a kopoltyú előtt megakadt óriás. Picit húzom, de inkább csak tartom, lassan közeledik a nem túl mély vízben, néha komótosat bólint a bot. Van ez 3 kiló is... vagy mégis harcsa lenne?
Mindjárt meglátom, a zsebemben megigazítom a fejlámpát pótló Maglite-ot. Amikor elém ér, még mindig a fenék közelében van, semmit nem látok, csak a kb. kétméteres vízbe függőlegesen fúródó vékony, fonott madzagot. Elvileg megemelem, közel húzom, kiveszem, hurrá - visszateszem.
Először megemelem. Megemelném. Nem emelkedik, a zsinór tekeredik lefelé a kicsi kínai orsó dobjáról. Van ez 4 kiló is... Aztán lebukik a kezemben a bot, a spicce a víz alatt, a hal pedig komótosan megindul felfelé. Lassan megértem, életem legnagyobb süllője van a horgon. Jó lenne legalább látni, ellentétben egy fajtársával, akit pár éve megpillantanom se sikerült, Pilismaróton. Felesleges erőszakoskodni, az új felszerelés nem is alkalmas rá. Francba, ezen a wobbleren is kicserélhettem volna a gyári horgokat, nem csak a nagyobbakon. Lazítok a féken.
A hal egy szép, nagy kör végén újra elém kerül. A félhomályban hosszú, ezüstös test villan, még mélyen a felszín alatt. Nem is olyan nagy. Kissé később emelkedik és csap egyet a felszínen. Jézusom! A wobbler és mindkét hármashorga kívül, a szájszeglet mögött. Merítőt és gripet nem hordok, csizma sincs rajtam, hogy picit belépjek a vízbe. Leizzadok. Hogy fogom ezt a halat kivenni?
Újabb 2 perccel később a probléma kézközelivé válik. A hatalmas süllő már tűri az érintést, 125 kilómmal guggolva megsimogatom a fejét. Próbálom az egyik kezemmel a szélső kövekhez szorítani, a másikkal meg alányúlnék az alkalmas pillanatban. Elég nehéz elképzelni, hogy ebből a pozícióból sikerüljön, pedig a hasamat már a lehető legmélyebbre belógattam a térdeim között. Nem tudok lejjebb menni, a part pedig meredek. Végül remek gondolatom támad, elengedném a halat kivétel nélkül, de az egyik horog mélyen ül a szája mögött. Hol a fogóm? A táskában. Hol a táska? Mögöttem 5 méterre...
A süllő elunja a töketlenkedést és erőre kap. Elindul a laza fékkel lefelé. A megakasztása helyétől kissé lejjebb rohanóra vált az áramlás. Eléri a sebes vizet, kezdődik a második fárasztás. Zabos vagyok magamra, teljesen behúzott fékkel tudom csak megfordítani, közben odébb botorkálok a köveken, lankásabb helyet keresve a kivételre. Az új, drága bot ebben akadály, nem akarom szimplán ledobni, amikor a hal pozícióba kerül. Végül találok egy alkalmas ágat, stabilan letámasztom a botot és kiölelem a vízből a holtfáradt süllőt.
Megszabadítom a Rapalától és a túloldali, csendes vízben élesztgetem: fogom a farkát, amíg erőre kap...
Remélem, túlélte a másnapot is. Akkor ért a térségbe a Kolontáron elszabadult vörös áradat.