Tíz évvel később

Kedves olvasóim talán megbocsátják, hogy rég nem írtam semmit (örömmel láttam, hogy a látogatottság így sem esett nulla közelébe). Meleg volt a nyár második fele, sok kellemesebbet is lehetett csinálni. Mostantól újra lesznek bejegyzések... egy roppant keveseket érdeklő írással indítok.

A nálam is műveletlenebbek kedvéért megjegyzem, a cím A. Dumas egyik regényére utal, de itt és most nem Bragelonne vicomte kalandjairól lesz szó, hanem néhány balatonszárszói nádöbölről, és a hozzájuk fűződő viszonyomról.

Szűk 15 éve lehetett, hogy utoljára horgásztam intenzíven pontyra nádban a Balatonon. Aztán az egyik sekély vízzel záruló évben történt valami, ami kiirtotta a balatonszárszói nádas külső, egykor derékig érő vízben álló részét. Valószínűleg jégzajlás volt a tettes, de nem tudom biztosan, nem követtem már olyan figyelemmel a nádi történéseket, mint egyetemista koromban. Érdeklődésem a tenisz, a tollas, valamint a dunai süllőzés felé fordult. A nádpusztulás után aszályos évek jöttek, az egykori pontyozó helyeken gyakran nemcsak nád, hanem víz se volt, teljesen elszoktam a Balatonra járástól.
Idén megváltozott valami, új teniszbarátaim Szárszóra járnak hétvégenként, a dunai süllőzés pedig a számomra hozzáférhető helyeken gyakran nem több értelmetlen pénzszórásnál: lassan már jó, ha 5-6 pergetésből összejön egy kapás. Ezért felesleges 50-60 kilométert autózni és 3-4 órát dobálni. Idén magas Balatont hozott az időjárás és jó híreket hoztak Szárszóról atyámék, az ismerősök tavasszal-nyár elején fogogatták a pontyokat a partról. Nem keveset és nem is csak kicsiket.

Július végén megjelentem Szárszón. A délelőtti és délutáni teniszmeccsek megszervezése után megszemléltem a nádast, a korábbi látványhoz képest relatíve biztatónak tűnt. Még akadt benne víz, kissé sűrűbb is lett a nád a korábbihoz képest. Begyalogoltam a húgymeleg vízbe, közelről már korántsem volt olyan biztató a kép, de némi keresgéléssel találtam egy öblöcskét 80 centis vízzel, ahol régen mentorom, Dönci bácsi stégje állt.
Már csak fel kellett kelni valahogy.
Ha a hajnal nem is, de az alacsonyan álló nap már az öblöcske előtt, a vízben állva talált. Beetettem, majd 2 másik helyen is. Aztán végigjártam őket, mint a régi, szép időkben. Annyi különbséggel, hogy a régi, szép időkben minden etetett helyen láttam mozgást és többnyire fogtam is. Most egyik helyen se rezdült egyetlen nádszál se, szóval még keszeg sincs a nádasban. Bementem és megszemléltem az etetést, a kukoricák érintetlenül látszottak a tiszta vízben.
Hát, ennyi volt. Azért egészséges sport ez és a kora reggeli seggáztatás nyilván kedvező élettani hatású.
Folytatása következik.
Húsz év múlva?
Fene tudja.