Négycsillagos szállodai gasztronómia

Volt szerencsém (?) néhány négycsillagos szállodában tölteni pár napot mostanában. Félreértés ne essék, utálom ezeket a kockaépületeket, de ha már úgy hozta a sors, igyekszem magam kellemesen érezni.
Tehát minél kevesebb időt töltünk a szállodában és csak azokon a közös étkezéseken veszünk részt, amikről diplomáciailag nem célszerű távol maradni, ha már valaki meghívott minket...

A siófoki Azur afféle konferenciahotel, egy kertészeti szakmai rendezvényen vettem részt ott tél végén. Már a tanácskozás szünetében felszolgált falatok megleptek, mivel azt gondoltam, egy ekkora szállodában, szezonon kívül képesek például pogácsát sütni önerőből, és nem csak Fornetti-szintű valamiket szolgálnak fel az egybegyűlteknek. Hát nem képesek.

A büféebéd ezek után már nem lepett meg, az olcsó csumigasztronómia összes bevált paneljét felvonultatták a pangasiustól a kiszáradt csirkemellig és cipőtalpszerű karajig. Végre megízleltem a porból (pehelyből) készült krumplipürét is, ez a - viszkózusabb takonyra hajazó - köret eddig kimaradt az életemből.
Kíváncsiskodtam a szervezőknél, mégis mibe fájt ez a nagyszerű gasztroélmény: fejenként 4200 magyar forintba. No komment.

A hányatott sorsú, Balatonalmádi különös tornyaként fungáló Ramada ehhez képest remekül teljesített augusztusban. Első este a büféasztalon találtunk élvezhető dolgokat is, mint a Marengo módra elkészített csirkecomb és egy flamandnak keresztelt gombás marharagu.
Második este rosszabbra fordult a sorsunk, legalábbis a grillvacsorára lefixált ételek csak mintegy 50%-ban jelentek meg az asztalon, így nem találkoztam a chilis hátszínnel és a lazac-vajhal-garnéla trióval, az érdekesebben hangzó köretekről nem is beszélve. Ezek helyett kínáltak leginkább főttnek tűnő pangasiust és meglehetősen szívós karajt, de szerencsére sütöttek tarját is, bár kevésbé élvezetesre, mint én szoktam a tó túlpartján, a kertben.
Komolyan nem értem a szállodákat - ha nem is mindenki ínyenc egy rendezvény vendégei közül, de egy sokmilliárdos forgalmú cég vezetői között nagy eséllyel akad, aki meg tudja különböztetni a lazacot a csirkenyárstól. Jelen esetben is akadt, így kezdődhetett a kínos oknyomozás, hogy hová lett a lazac. Nem derült ki, persze - a felelősök szerint a vacsora elején még megvolt, bár az első vendég se találkozott vele. A chilis hátszín (nemlétének) kérdése kimaradt a kavarodásban...
No mindegy, Almádin átutazóban úgyse itt vacsorálunk legközelebb.

Ha azt gondolja a nyájas olvasó, külföldön minden szebb, ki kell ábrándítanom. A bolzanói Sheratonban is jócskán leromlott az ellátás a sok évvel korábbi tapasztalatainkhoz képest, az olasz Monte Carlóban, Milano Marittimában pedig szintén pangasiusszal találkoztunk tengerparti szállodánkban tavaly ősszel. Egy gálavacsorát bonyolítottak a cesenai kertészeti kiállítás hivatalos szállodájának választott Granadában, ahol úgy vélték a vendéglátók, a nemes egybegyűlteket tepsis margherita pizzával, bundázott pangasiusszal és kapribogyós lében úszkáló csirkecombbal célszerű abrakoltani ("egyetek, parasztok!").
Aki olvassa a blogomat, rájöhetett, hogy nem vagyok végtelenségig "igényes" (vö. műmájer-sznob f*szkalap), de a pénzért akkor is várok valamit, ha nem az én pénzem. Nem tudom, a szervezők mit fizettek ezért, jóllaktam pizzával, minden további vacsorát házon kívül oldottunk meg, de egy ilyen vacsora felháborító egy olyan árszintű szállodában, ahol csak az ebédért elkérnének fejenként plusz 50 eurót.