Rembrandt és az arany évszázad, avagy a dicső tolongás

Kiállításon voltunk a Szépművészetiben. Mivel a többedik hasonló élményem volt, némi késztetést érzek, hogy írjak róla.

A "Rembrandt és a holland arany évszázad festészete" a múzeum utolsó nagy kiállítása a felújítás miatt közelgő hosszas bezárás (2015 tavaszától 2018-ig) előtt. Illeszkedik abba a sorba, ami az óriási tömeget először bevonzó Monet-kiállítással kezdődött, majd az újabb határkövet (400000 feletti látogató) jelentő 2006-os Van Gogh-tárlattal, és a Botticellitől Tizianóig, majd a Caravaggio-Canaletto kiállítással folytatódott.
Ezek az erőteljesen marketingelt rendezvények sajnos egyre inkább élvezhetetlenek a koncepció, valamint a látogatók mennyisége és viselkedése miatt. A kiállítás nevét adó "nagy festő" művei többnyire nem az emblematikus darabok közül kerülnek ki, ezt természetesen megértem. Azt kicsit kevésbé, hogy ha a húzónév (húzónevek) alkotásai a kiállított képek alig 10%-át teszik ki és a termek közül egy-kettőben találhatók meg.
A kellő korlátozás nélkül beengedett embertömeg más praktikus megoldás híján sorba rendeződve kígyózik-totyog a képek többségét élvezhetetlenné tevő közelségben; csendes, megfelelő távolságból végzett szemlélődésre semmi esély. Ha valaki nem óhajt a sorral sodródni, legfeljebb azt teheti, hogy az éppen levegősebb termekben megnézi azon kevés képet, amit éppen nem takarnak tucatnyian - így gyorsan lehet végezni, a dolog élvezeti értéke igen csekély.
Értem a művek épsége iránti aggodalmat is, de attól még a méretkorlátozás alá nem eső kézitáska tulajdonosát nem kellene kiszekálni a sorból és a táska leadására kényszeríteni.
Szóval nem tudom, mi a megoldás, talán erősebben korlátozni kellene a csúcsidőszakokban beengedett látogatók számát, talán emelni kellene a jegyárakat, talán nekünk kellene kizárólag hétköznap, munkaidőben múzeumba járni, de van még egy, kissé sznobos és költségesebb lehetőség: a közeli Bécs, ahol egy ilyen kiállítás nem számít akkora szenzációnak, vagy csak okosabban szervezettek a művészeti események.

Volt azért valami jó is a Rembrandt-kiállításban: miután végigosontunk a termeken és feldühítettük magunkat, majd iszonyú zajban és folyamatosan ránk eresztett dermesztő hidegben magunkba tömtünk néhány középszerű, ám - a street food körülményekhez képest - nem olcsó tésztát a Király utcai Pastában, beültünk a Desszert.Neked nevű desszertbárba. Itt végre akadt minden, amire korábban vágytunk: nyugalom, meleg, kényelem. És jó sütemény.