Két Bruno, egy pincér, egy somlói és én

Fárasztó nap volt, a szüleim orvosi vizsgálataiban segédkeztem, különféle rendelőkbe vittem őket. Délután már benyomtam egy adag zúzapörköltet a Barackosban, a leves és a desszert estére maradt.
A Hegyvidék Központ éttermére esett a választásom, mivel a Bruno & Bruno nyáron nagyon tetszett és pár hete elégedettek voltunk az ebédkínálattal is. Ezúttal szürreális vacsora kerekedett a látogatásból...

A Hokkaido-tökből készült krémlevesben még semmi szürreális nem volt. Az édes zselékockákra és kevésbé édes tökdarabkákra [tökkonkasszé :)] előttem öntötték rá a kettő közötti édességfokozatot képviselő, intenzív ízű, selymes levest. Kedvelem, ha az élvezet nem ér véget két kanálka után, Brunoéknál ebben sincs hiba, a kalaptányérban nem csak kóstolásnyi mennyiséget befogadó a mélyedés.
Eztán jött (volna) a somlói Bruno módra. Rendeléskor már elcsodálkoztam, mikor a specialitását úgy magyarázta a pincér, hogy meggy helyett meggyzselé van benne, de nem szóltam bele, lehet a somlói remek meggyel is. Elegánsan dekonstruált desszert érkezett, többféle csokoládékrémmel, négy formában megjelenő meggyel és minimális piskótával. Eltöprengtem, mi lehet ez, aztán lúdláb-átiratra voksoltam magamban. Pincérünk megkérdezte, hogy ízlett, elmondtam, hogy finom, de somlóinak kissé messze rugaszkodott a tradícióktól. Ő elnézést kért, mivel lúdlábat szervírozott, majd felajánlotta, hogy a vendége vagyok... mire is?... somlóit értettem, de meglehet, ezúttal én tévedtem.

A következő óra eseménytelenül telt, üldögéltem a somlóimra várva, a közeli asztalnál a nyakkendősök beszélgettek, a távolabbinál pedig a 4 fős társaság előételei után a főételeket is kivitték. A pincérek párszor felém is sétáltak, kértem egy újabb langyos őszilevet. Idővel elült a mozgás a látványkonyhán, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Kezdett bennem feltámadni a kétség, hogy csak azért nem kaptam még meg a somlóit, mert eddig a 4 főétel aprólékos elkészítése kötötte le a szakácsokat. Végül megkérdeztem az éppen közelemben sétáló pincért, hogy mi is a helyzet. A somlóimmal, ugyebár. Ekkor kiderült, hogy szándéka szerint a már elfogyasztott lúdlábra hívott meg, nem somlóira.
Vannak napok, amikor a dolgok nem akarnak sikerülni. Úgy éreztem, ez egy ilyen, kértem a pincért, hogy hozza a számlát. Ő mást gondolt, rövid várakozás után inkább egy somlóit hozott. Nagyon nem volt már hozzá kedvem, de azért nekiláttam.
A Bruno-féle somlói-variáció elég látványos: tejszín és csokiszósz ölel körül egy kis fehér űrbázist, vagyis a két félgömbből összeállított habcsókgömböt. A gömb belsejében találhatók a további elemek, tehát vaníliakrém, sziruppal átitatott pirinyó piskóta és csokikrém. Az utóbbi alapértelmezésben nyilván nem szúrósan savanykás, a konkrét esetben viszont, ezen az elb*szott estén az volt. Minden mást kieszegettem a félgömbök mellől és belőlük, a csokikrém ott maradt, és kértem a számlát.
A rajta szereplő összeget (3040 Ft) bőven megérte a furcsa vacsora, hangos "köszönöm!" kíséretében adtam át a 3500 forintot tartalmazó fizető mappát. Még nem öltöztem fel, amikor a pincér visszatért és csendes tiltakozásom ellenére visszaadott 460 magyar forintot. Búcsúzóul kértem, hogy mondja el a szakácsoknak, ezt a csokikrémet már nem kellene kiadni. Erős kétségem van, hogy célba ért-e az üzenet...

Aki olvassa a blogomat vagy ismer, tudja, hogy nem vagyok szekánt vendég. Rengeteg éttermi étkezésem során egy alkalommal küldtem vissza ételt (Adler, Budaörs - az is somlói volt, csak annyi volt rajta a savanyú krém, hogy nem lehetett alóla kibányászni az egyebeket). Viszont nem szeretem, ha azt az érzetet keltik bennem, hogy szekánt vendég vagyok. Rövid ideig álltam a túloldalon is, ráadásul oltári baromságnak tartom a sokat idézett mondást, miszerint a vendégnek mindig igaza van. Senkinek sincs mindig igaza és vannak nehezen elviselhető vendégek. Vélhetően nem tartozom közéjük: ha valahol köszönnek, nem tegeznek le és képesek nem hűtött őszibaracklevet felszolgálni, nagy baj már nem lehet.
Ez a történet nem arról szól, hogy valakinek nagyon igaza lett volna, inkább arról, hogy alapvetően jószándékú emberek között is teljesen szerencsétlen irányba fordulhat a kommunikáció, valamint iszonnyá a viszony, ha nem figyelnek kellően egymásra.

(látogatás időpontja: 2013. X. 2, XI. 11)