Algyői halászlé

Általában évente egyszer járok Szeged környékén, de idén adódott egy második alkalom is. Korábban ettem már a Frank-féle csárdákban és egy felejthető halászlé erejéig teszteltem a Vendéglő a Régi Hídhoz nevű intézményt. Márciusban új helyet szerettem volna kipróbálni, egy kedves olvasóm javaslatára hallgatva az Algyői Halászcsárdát választottam.
És milyen jól tettem, írnám az élményt összegezve, ha már be is akarnám fejezni ezt a posztot. Ennyire azért nem vagyok lusta...


Mit egyen az ember halászcsárdában? Természetesen halászlevet. Itt kétfelé ágazhat a gondolkodás, lehet enni egy komplett kisbográccsal, sok kenyérrel, aztán mást semmit, vagy inkább hagyni a főételnek is helyet. Az utóbbi megoldást választottam, illetve - tekintettel a nekem korai, normális embereknek szóló ebédidőre - kicsit töprengtem azon, hogy főételből is fél adagot kérek. Ezt aztán elvetettem (s később kiderült, milyen jól tettem), viszont kértem egy adag halászlevet elvitelre is - ilyen távolról még sose vittem édesanyámnak hallevet.
A csészényi filézett pontyhalászlére (950 Ft) csak jót lehet mondani, ha valaki kedveli a szegedi stílusú hallevet: friss ízű és nincs túlsózva, kifogástalan halat és jó paprikát tartalmaz, a belsőségek remek állagúak benne, a csípőssége is pont kedvemre való, és tisztességes fehér kenyeret tesznek mellé az asztalra. Hasonlóan eltalált étel a harcsapaprikás kapros-túrós palacsintával (2700 Ft), a palacsinta némi változatosságot jelent az obligát csuszához képest, a feszes állagúnak megőrzött harcsadarabkák pedig szürkének (folyami) tűnnek, ellentétben a legtöbb helyen hódító afrikai rokonnal. Hanem a méret... ami nem lényeg egy fine dining helyen, viszont egy csárdában többet vár az egyszeri vendég... vagy inkább úgy mondanám, többre számít. Szóval az Algyői Csárda harcsapaprikás-adagja a fővárosi hardcore degusztációsmenü-függőket is felvidítaná, olyan kevés.


A váratlanul szűkös főétel után még éreztem a gyomromban szabad kapacitást, ezért dupla pechemre rendeltem desszertet (gesztenyés palacsinta rumos meggyel, 900 Ft) is. A pech első felét a palacsinta maga jelentette, amiből én az olyat szeretem, amiben a töltelék langyos, a tészta pedig forró. Az algyői a másik, országosan elterjedt típusból származott, forró töltelékkel alig langyos palacsintában, a modern csengetős technika nagyobb dicsőségére. Igazából nem várok jobbat egy csárdában (sajnos), ez van szinte minden hagyományos kínálatú vendéglőben: nagy eséllyel már a rendeléskor tudom, hogy a desszertet, ami szinte a legfontosabb fogás (lenne) nekem, nem fogom élvezni.
A pech nagyobbik felét a palacsinta elfogyasztásával töltött pár perc jelentette, ugyanis közben érkezett a csárdába egy buszos csoport. Kedves felszolgálónőm párszor még türelemkérő arccal rám biccentett, amikor arra szaladtában próbáltam kérni a számlát, de elkészíteni nem volt érkezése. Szerencsére nagyjából semmi dolgom nem volt, békésen üldögéltem. Könyvet viszont nem vittem, újság se akadt a helyszínen, így bő félóra múltán marhára eluntam magam. Kibandukoltam cuccaimmal a bejárathoz és ott végre sikerült magamra irányítani a figyelmet - azt mégse szerették volna, ha fizetés nélkül távozom.


A kisebb frusztrációk ellenére alapvetően elégedetten indultunk haza. A teljes adag hallé és én.

www.algyoihalaszcsarda.hu
(látogatás időpontja: 2016. III. 9)

2 megjegyzés:

  1. Sajnos nekem Szeged teljesen 'holt térben' van, így aztán a 'magad uram' a megoldás - ha kényelmes vagyok, akkor 100hbatta. A baráti kör szerint elég jó hallevet főzök :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem ettem még jobb passzírozott hallevet, mint amit édesanyám csinált régen balatoni halakból, csak az a bökkenő, hogy már nem horgászom pontyfélékre, és a halat se szoktam hazavinni.

      Törlés